Beköszöntő‎ > ‎Munkahelyek‎ > ‎

Szerszám- és Készülékgyár

A munkahely megválasztásába már kis családunk problémái kaptak döntő szerepet.

1962-ben megszületett a lányunk, nagyon is szűkké vált a feleségem szüleinek 3 szobás lakásból számunkra biztosított egy szoba. Különösen akkor, amikor a gyerekkel kapcsolatos segíteni akarás (első sorban feleségemnek) egyre több gondot okozott.

Változtatás céljából sok helyen jártam az országban (szegedi Akadémiai Kutató, debreceni Atomkutató, a Szolnok határában lévő piroskai Szalmacellulóz-gyár, Székesfehérvár-Videoton, esztergomi Műszeripari Művek), de nagyjából azonos párbeszéd zajlott le. Kérdésem: Lakás? Válasz: Megoldjuk. – Mikor? – Rövidesen. – Nekem most kell.

1962 őszén a reggeli Népszavámban olvastam a következő apróhirdetést:

„Gyöngyösi Szerszám- és Készülékgyár felvételre keres villamosmérnököket, fizikusokat, vegyészmérnököket, gépészmérnököket. Felvétel esetén lakást biztosítunk.” Mit akarnak ezek?

Másnap már Gyöngyösön voltam, megtudtam, hogy félvezetőgyártás települ ide, nagy fejlesztések elé néznek. Azt is megtudtam, hogy én leszek az első villamosmérnök a csapatban, a telefongyári 1.700-zal szemben 2.300 Ft-os havi keretesem lesz, üzemmérnöki besorolásban. Előre megmondták, hogy ettől függetlenül minden feladatot meg kell oldanom, ami adódik. Az adminisztrációs problémák miatt 1963. április 5-én léptem be az új cégemhez.

Itt kicsit ki kell térnem a gyöngyösi gyár múltjára.

A Szerszám- és Készülékgyárat 1953-ban építették a Mátra erdőibe úgy, hogy az ember csak ment a kanyargós, aszfaltos úton, és egyszercsak ott állt egy gyárkapu előtt. A portán fekete egyenruhás emberek voltak találhatók, benn a portaszolgálat belsejében „dióverő” puskák. Ez a gyár a korszellemnek megfelelően erős bástya volt a béke frontján, pontosabban a budapesti Fegyver- és Gázkészülék Gyár (FÉG) „tükörüzeme”. Ez azt jelentette, hogy amennyiben a pesti gyárat lebombázzák, azaz „csapás éri”, a következő napon a gyöngyösi üzem folytatni tudja a hadiipari termelést, csak be kellett kapcsolni a csarnok elektromos hálózatát, és az anyaggal feltöltött automata esztergák máris ontják a kész lövedékeket.

1963-ra már csak a lelakatolt üzemcsarnok árválkodott üresen, a gyár többi része (valamiből meg is kell élni) mezőgazdasági gépekhez gyártott alkatrészeket, de a fegyelem és a vezetési szellem változatlan hadiipari maradt.

1963-ben kerültünk az Egyesült Izzó (ismertebb nevén TUNGSRAM) berkeibe, akkor már működött a Félvezető Üzem, mint a gyári szervezet egyik üzeme. Eleinte 30 körüli műszakival (mérnökök és technikusok), és kb. 100 munkással (nagy többségük betanított nő, a többi szakmunkás) dolgoztunk, már volt tervfeladatunk, előírásaink a minőségre és a mennyiségre. Az Izzó Váci úti gyárából „hoztuk le” a gyártmányokat, egyiket a másik után.

A Gyöngyösi Félvezető- és Gépgyár születése

A Gyöngyös melletti Pipishegyen korábban hadiüzem céljaira létesült “gépgyár” Egyesült Izzóhoz csatolásának történetére dr. Valkó Iván Péter, a BME Villamosmérnöki Kar Elektroncső- és Félvezető tanszékének egykori professzora önéletrajzi munkájában így emlékezik vissza:

“Még a 60-as évek elején, még amikor Csergő volt a miniszter, akkor történt, hogy egy tanácskozásunkon kezdtem azt magyarázni, hogy a félvezetők gyártására nem ideális hely Újpest. Újpest tele van különböző fémek porával meg kénes gázokkal és füsttel. A félvezetők gyártásához olyan roppant tisztaságra van szükség, hogy hiába zárjuk el a gyártóhelyiségeket, a termék a gyártás során mégis szennyeződik. Különbség, ha szép zöld mezőben, erdő közepén van egy gyár, vagy egy annyira eliparosodott környéken, mint Újpest. Erre felkapta a fejét Csergő és megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e, hogy valóban számít-e ez a különbség? A válaszom az volt, hogy igen! Erre Csergő odafordult az Izzó akkori vezérigazgatójához, György Gyulához: Hát György elvtárs, ha én ajándékoznék magának egy gyárépületet, amely 56 óta üresen áll (ekkor már sejtettük, milyen gyárépületről van szó), ami jó helyen van, szép erdős vidéken, a Mátra lábánál, Gyöngyösön. Elfogadná?

György egy pillanatig gondolkodott, azután azt mondta: Hogyne!

Így született meg a gyöngyösi gyár.”

A létszám és a termelés nagy léptekben növekedett, új épületek épültek. Csúcsban a ’70-es évek közepén volt maximális a Félvezető Gyáregység létszáma: mintegy 1.500 betanított nődolgozó, 100 körüli műszaki és nagyjából ugyanannyi szakmunkás termelte meg az évi 40 millió diódát és 20 millió tranzisztort. Ha játszunk a számokkal, ez azt jelenti, hogy az év minden munkanapján minden másodpercben készült egy tranzisztor és két dióda.

Az itteni munkahelyeim jól követhetők a szakmai életrajzomból, kezdve az üzemmérnöki munkakörtől a gyáregységvezetői beosztásig. Ez utóbbi már „felső vezetői” rang volt.

Itt térnék ki néhány olyan dologra, amelyeket nem tartok tipikusnak, az „úgynevezett szocializmus” körülményeihez viszonyítva (kifejezés az NDK-s szakmai barátaink által a berlini fal lebontása után használt „sogenannte Sozialismus” szolgai fordítása).

Minden vezetői hajlam vagy késztetés hiányzott bennem. Az akkoriban készített „minősítésekben” a minősítők (Párt, igazgató, személyzetis) rendre kifogásolták, hogy inkább magam végzem a munkát ahelyett, hogy kiadnám a beosztottaknak, és ráadásul nem vagyok következetes a számonkérésben. Egyáltalán nem voltam vezető, nem utasítottam, inkább kértem.

A „magas” beosztásra úgy választottak ki, hogy egyszerűen nem volt jobb. A közvetlen főnököm Takács István főmérnök (Taki) volt, Ő javasolt azon az alapon, hogy az általam vezetett Technológiai Osztályt jó csapattá alakítottam. A termelésről csak segédfogalmaim voltak, soká jutottam arra a felismerésre, hogy az a legfontosabb. Mindenféle termelésirányítói tapasztalat nélkül kerültem egy több üzemből dolgozó üzemvezetők, művezetők, műszakvezetők élére. Taki azzal jellemzett, mint aki a minőséget mennyiséggel igyekszik pótolni. Tényleg nagyon sokat dolgoztam, a gyerekeinket jószerivel csak hétvégeken láttam, mert reggel, amikor felébredtek, már nem – este, amikor lefeküdtek, még nem voltam otthon. Mindig megállapítottam, hogy nagyon sokat nőttek egy hét alatt.

Talán egy iránymutatást mégis kaptam a vezetői munkához. A gyáregységvezetői kinevezésemet a vezérigazgató, Dienes Béla adta át. Mondandói között szerepelt a következő: „Egy vezetőnek legalább három fejjel kell tudni gondolkozni: a sajátján kívül a főnöke, és a beosztottjai fejével.”

Comments