1960-ban végeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Hiradástechnikai Szakán. 1960. május 2-től 1963. április 8-ig voltam a Telefongyár alkalmazottja.

A hangrögzítéssel gyakorlatban 1956-ban ismerkedtem. Másodéves egyetemistaként már jóbarátok voltunk egy egri születésű ikerpárral, akik közül az egyik fiú évfolyamtársam-szobatársam volt, a másik fiú Debrecenben finommechanikai műszerésznek tanult. Az ikrek összehoztak egy magnetofont, a debreceni srác csinálta a mechanikát, szobatársam az elektronikát. A „magnó” tartós üzemi próbája a forradalom alatt zajlott: október 23. és 28. között a Magyar Rádió minden szövegét felvettük a vári kollégiumban. (29-én minden kajánk elfogyott, ezért hazamentünk, miután a kollégiumban „hivatalból” mindenki vidéki volt.)

Kár, hogy amikorra újra indult az oktatás, a szalagjainknak lába kelt. Biztos érdekes lenne most meghallgatni...

1958-ban a harmadév utáni vakáció folyamán a Telefongyárba kerültem szakmai gyakorlatra. Jó helyre és jó társaságba kerültem, olyan „elektroműszerészi” feladatokat kaptam. Amikor negyedéves egyetemista lettem, kérte és kaptam engedélyt a Dékáni Hivataltól heti 18 órás munkavégzésre. Ezt természetesen itt vettem igénybe, hiszen már volt ismeretségem, sőt engem is ismertek, tehát ősztől itt töltöttem a heti 18 órás munkaidőmet is, még fizettek is érte.

Nem vállalkozom a gyár akkori szervezeti felépítésének pontos bemutatására, de a termelés szerkezetének, a gyártó részlegek (magnó, és rádió, mozivetítő gyártás, vasútbiztosító gyártás, stb.) egymáshoz kapcsolódásáról voltak fogalmaim. A Fejlesztés, a konstruktőrök területére inkább csak nézelődni, kérdezősködni jártam.

Az ötödév második féléve, a diplomatervezés alatt már hivatalosan is munkába lehetett állni. Egyértelmű volt, hogy 1960-tól ez lett az első munkahelyem is, a Telefongyár 1.500 Ft-os havi fizetést adott. (Ez kiemelt volt, az országos szint országosan 1.200 Ft-ban volt megszabva. Amikor valaki megkérdezte Vocelka főmérnök elvtársat, hogy van ez, azt a választ kapta: Örüljenek neki, de nem a maguk dolga.)

Nagyon jó társaságba kerültem. Kicsit furcsa volt, hogy mindenki magázódott, és a főnök (Fogarasi Barna) megkövetelte a "kartárs" megszólítást. Életkorát tekintve az első villamosmérnökök közül került ki a Műszaki Egyetemről, többször hallottuk tőle azt, hogy nekik még vadpatak-szabályozás nevű tantárgyuk is volt.

Munkahelyem a MEO Főosztályon belül, a Műszerlabor állományában volt, de az első időkben (talán azért, hogy szokjak az Élethez), néhány hónapra beültettek a magnógyártósorba végbeállító műszerésznek. A kezemen mentek keresztül az akkor már kifutó gyártmánynak számító T-811 magnók, persze nem teljes mennyiségben, mert 4-5 ember végezte azt a munkát. Néhány nap után már saját Meo bélyegzőm volt, azaz amit lebélyegeztem, vihették a csomagolóba. Nagyon élveztem a munkát, megismerkedtem a (mechanikus és elektromos) beállítás teendőivel, finomságaival, a műszeres mérésekkel, a beállítás „trükkjeivel” és a Bezugsband-dal. Ez a (Telefunken gyártmányú) referencia-szalag volt talán a legfontosabb, ezen voltak a szalagról végzendő beállítások (fej-pozíció, fej-rés beállítása), és ez tartalmazta az átviteli görbék méréséhez az „etalon” frekvenciákat és jelszinteket.

Azután indult az új típus, a T-922 sorozatgyártása. Annyira megtetszett, hogy elhatároztam: veszek egyet. Igaz, hogy rádiónk még nincs, de összehoztam egy kis erősítőt meg egy hangfalat – végülis zene és házibuli nélkül nem élhet az ember (egy éves házasok és 24-26 évesek voltunk)! Sikerült elintéznem, hogy a megvásárolni szánt készülék a megadott gyártási számú (amit én meóztam) masina legyen Ha jól emlékszem, a Szakszervezeti Bizottság adott egy utalványt, amellyel az általuk meghatározott boltban átvehettem a maximális gondossággal „felspécizett”magnót! [Ez a példány ma is működőképes állapotban van a birtokomban, nem utolsó sorban ez volt két tagú családunk első beruházása.]

Amikor mérnök-állományba kerültem, továbbra sem szakadtam el a magnetofonoktól. Ehhez kicsit bele kell mennünk a Telefongyár üzem-szervezési gyakorlatának rendszerébe.

A gyártásokban minden műszaki adatot megfelelő mérőműszerekkel kellett ellenőrizni. A magnógyártásnál általában csővoltmérő (EMG, 30mV), generátor (EMG, 20-20kHz), és egyenáramú műszer (ORIVOHM) volt minden meós munkahelyen. Ezeket, meg a többi, igen sokféle elektronikus műszert kellett az én munkahelyemen, a Műszerlaborban hitelesíteni, előírt időszakonként, és megfelelően bizonylatolva. Természetesen a mi (Műszerlabor) hitelesítő műszereknek megfelelő pontosságúnak, és stabilitásúnak kellett lenni, ezeket a Országos Mérésügyi Hivatal hitelesítette, általában félévenként/évenként. Az „enyém” volt a hangfrekvenciás tartomány: a dán cég (Bruel&Kjaer) 20-20 kHz között egy folyamatos sávban hangolható generátora és mVmérője –  vagyis alapvetően felelős voltam a magnók minőségéért. A Főnök Kartárs által kialakított nyilvántartásban minden mérőműszeren volt egy "beszélő" leltári szám, ebből lehetett tudni, hogy milyenféle műszerrel állunk szemben, de ugyanezen szám alapján a szekrényben meg lehetett találni az illető műszer teljes dokumentációját, magyar nyelvű kezelési- és ellenőrzési utasítását. Számomra elképesztő volt ez a rend és céltudatosság, ilyenhez hasonlót még (később sem nagyon) nem láttam.

Rövid időn belül az ellenőrzési utasítások kidolgozása, az újonnan beérkező nagyon komoly és ismeretlen mérőberendezések megismerése (és dokumentációjának elkészítése) lett az elsődleges feladatom. Ezt szinte kiegészítette a nagyobb bonyolultságú mérőberendezések javítása. Az egyik Radiometer (holland) nagy DC-oszcilloszkóp számára megterveztem és el is készítettem egy egyszerű belső stabilizátor-áramkört, amelyet el is küldtem a gyártó cégnek. Azt válaszolták, hogy köszönik, jó, de nem változtatnak a konstrukción. Ugyanis náluk a hálózati feszültség 5%-on belül ingadozik, amit az alapkivitel jól tűr.

Három évig dolgoztam a Telefongyárban, a harmadik évben már egészen jó kereset-kiegészítésem volt az újításokból. A későbbi gyöngyösi lakásunkba kerülő konyhabútort az utolsó újításom díjából vásároltuk.

A szervezésből következően minden Telefongyári terméket ismernünk kellett, így lett közeli ismerősöm a T-528 rádió, és nagy testvérei, az 528G (gramofonos) az 528M (magnetofonos) és a mindkettőt magában foglaló T-528MG. Persze ennek „beméréséhez” már nem volt elég a három fent felsorolt műszer...

[Ilyen masinát (T-528MG) egyszer volt szerencsém közelről látni, tulajdonosa egy „menő” belvárosi boltban dolgozott órás- és ékszerészként. Gondolom, Ő meg tudta engedni magának, hogy megvegye.]

Sajnos, a T-922 magnó minden jó tulajdonsága és szépsége dacára sem élt hosszú életet. 1981-82-ben parancsszóra át kellett adni a magnógyártást a Budapesti Rádiótechnikai Gyárnak (a csöves sztereómagnó és a tranzisztoros magnók prototípusait is!); a rádiógyártást pedig a bolgároknak. Nem emlékszem, hová került a vasútbiztosító berendezések gyártása, de kaptunk helyette a BHG-ból átviteltechnikát és sokcsatornás berendezéseket. Ehhez ők értettek, mint mi a magnókhoz és a rádiókhoz. Kár. De hát a politika már akkor is központi hatalom volt.

Én már akkor a Tungsram felé kacsingattam, mert Gyöngyösön lakást ígértek (és adtak is!). Az is világos volt, hogy saját erőből egy lakás árát összehozni (anyagi lehetőségeink és a lakás-árak miatt) egyszerűen nem volt lehetséges. Ott elölről kellett kezdenek a „karrier-építést”, ami 28 (huszonnyolc) évig tartott.

És ez már egy másik fejezet.